Ebben az időszakban beszűkül az életterünk, egyre inkább visszavonulunk otthonainkba. Ezt a fajta elvonulást pedig nagyon másképp élheti meg egy-egy család aszerint, hogy hányan vannak és milyen anyagi körülmények között élnek. Egészen más egy kertes házban home office-ban lenni és más egy panelben. Más egy kis lakásban, ha két ember él együtt és nagyon más, ha ott van három gyerkőc, ha a gyerekeknek is tanulni kell, ők is online oktatásra kényszerülnek.

Rengeteg olyan dolog van, ami körülményfüggő és nem feltétlenül van közvetlenül ráhatásunk. Például mekkora lakásban lakunk, hány gyerekünk van ebben a szituációban? Milyen körülmények között élünk velük, s egyáltalán, hogy férnek hozzá a gyerekek az online oktatáshoz?

Amire viszont van ráhatásunk, az az, hogy egymással hogyan vagyunk mindeközben. Hogy éljük a napjainkat? Hogy kezeljük a nehézségeket? Hogy kezeljük azt, ha valamiről máshogy gondolkodunk? Épít-e bennünket ez az összezártság, vagy rombolja kapcsolatainkat? A nehézségek vajon össze, vagy szétforgácsolnak bennünket?

Azt, hogy hogyan kezeljük a konfliktusokat, a problémákat, eredendően meghatározza az, hogy milyen mintáink vannak. Tudattalanul ugyanazokat a mintákat vagyunk hajlamosak továbbadni, továbbvinni. Márpedig nincs köztünk olyan, akinek például a különbözőségek kezelésére pusztán építő jellegű, konstruktív kommunikációs mintái lettek volna. Ebben az írásomban abban szeretnék segítséget adni, hogy hogyan lehet a nehézségeket, a különböző látásmódot, a különböző viselkedési módokat, a különböző szokásokat, igényeket konstruktív módon kezelni.

Előszöris nézzük meg, hogy mik azok a leggyakoribb minták, amelyek azonnal romboló módon hatnak kapcsolatainkban. Ha például a gyereknevelést nézzük meg, hogy szoktunk rászólni gyermekünkre, hogyan próbáljuk befolyásolni, ha nem azt teszi, amit szeretnénk?

Tegyük fel, nem pakol el maga után étkezés után. Az egyik minta: Azonnal pakolj el, nézd meg mit hagytál magad után! Máris ellenállást váltok ki ezzel, ugyanis a felszólító mód, a számonkérés a másikban negatív érzéseket kelt. Ezzel, amikor csak egyoldalú érdekérvényesítésre törekszünk és nem figyelünk a másik érzéseire, gyakran az egyik legtörékenyebb, sérülékenyebb részt romboljuk, a másik önbecsülését. Marshall Rosenberg sakál-kommunikációnak hívja. Mi tartozik még ide? Például, ha ezt megfűszerezem azzal, hogy hogy lehetsz ilyen lusta, trehány, rendetlen, azaz minősítést teszek hozzá. Vagy még tovább rontva a helyzeten: olyan vagy, mint az apád, vagy az anyád, olyan célozgatásokat fűzök hozzá, ami manipulatív módon összekapcsolja egy másik szülővel, tehát már róla is degradálóan nyilatkozom. A manipuláció, azaz a sunyi sakál minták másik fajtája az érzelmi zsarolás, valamint az önsajnáltatás. Egész nap miattad, érted robotolok és még arra sem vagy képes, hogy elpakoljál! Amikor sakálként kommunikálunk, észrevétlen mérget csepegtetünk a kapcsolatainkba. Ráadásul a másik becsukja a fülét, kevésbé fogja befogadni, amit mondunk, kevésbé fogja elfogadni és kevésbé fogja megfogadni. Éppen ezért ezt a sakál mintát Marshall Rosenberg öngyilkos kommunikációnak hívja, éppen nem azt érem el vele, amit szeretnék.

Az egyik legnagyobb problémánk, hogy gyakran éppen azzal „sakálkodunk”, aki a legközelebb áll hozzánk, aki a legfontosabb. Mért is tesszük ezt? Amikor sakálként kommunikálunk, az nem arról szól, hogy elvetemült, gonosz emberek vagyunk, csak éppen igényeink kielégítésére egy olyan kommunikációs eszközt használunk, tudattalanul. Miért? Mert valószínűleg velünk is így beszéltek kora gyermekkorunkban és ez a minta alakult ki, ha feszültté válunk. Ezzel pedig romboljuk a másik önbecsülését, aláássuk magát a kapcsolatot. Stresszhelyzetben ezek a minták életre kelnek.

Mit mondhatunk hát helyette?

Marshall Rosenberg egy másik szimbólumot használ, a zsiráfot az erőszakmentes kommunikáció szimbólumának. A szárazföldi állatok közül neki van a legnagyobb szíve, és ilyenkor ez a részünk beszél. Hogyan fejezhetjük ki a másik számára azt, ha valami nem tetszik? Hogyan próbáljuk meg befolyásolni olyan módon, hogy a köztünk levő kapcsolatba ne kerüljenek méregcseppek?

Mit is tesz a zsiráf?

A zsiráf saját magáról beszél, a saját érzéseiről, szükségleteiről és nem a másikat hibáztatja, minősíti. Nem véleményez, csak a tényeket hozza szóba. Például: morzsák maradtak az asztalon! Engem zavar…, már többször kértem…, fontos számomra, hogy mindenki pakoljon el maga után! Tartsuk tiszteletben egymás határait, kérlek pakolj el!

Természetesen ilyen módon sem biztos, hogy elérem azt, hogy a másik az igényeim szerint cselekedjen, ugyanakkor jóval nagyobb lesz az esély arra, hogy megtegye, miközben a kapcsolat nem sérül. Néhány példa mondat, amikor nem pakolt el a gyerkőc a szobájában.

Sakálként hogy hangzik ez? Rendetlen vagy, lusta vagy! Micsoda kupi van a szobádban?!

Zsiráfként pedig: A ruháid a földön vannak!

 Akár azt is mondhatom, hogy: tele van a hócipőm, mikor ezt látom! (Igen, ilyen szlenges nyelven is kifejezhetjük a saját érzéseinket.) Fontos lenne számomra a pihenés, ha hazajövök, hogy én is le tudjak ülni egy kicsit és ezt nyugodt, harmonikus környezetben tegyem. Kérlek, pakold el a ruháidat!

Minden alkalommal van választásunk, hogy melyik úton járjunk: a kapcsolatainkat mérgező, sakál módon fogalmazunk meg valamit, vagy éppen a zsiráf nyelvet használjuk. A másikat hibáztatjuk, minősítjük, vagy a saját érzéseinkről, szükségleteinkről beszélünk.

Amikor több ember él összezárva, ráadásul bizonytalanságban, még több konfliktus adódhat. A konfliktusok maguk természetesek. Óhatatlanul jönnek abból az ütközésből, hogy nagyon gyakran a másik mást tart jónak, másféle szokások, igények kerülnek éppen az adott pillanatban prioritásba.

Nem az a probléma, hogy konfliktusok vannak, hanem annak a módja, ahogy ezeket kezeljük.

Sakálként véget nem érő „kinek van igaza” játszmákba bonyolódhatunk. Ilyenkor leginkább a fejünkből kommunikálunk, ítélkezünk, minősítünk. Zsiráfként, amikor arról beszélünk, hogy milyen érzés van bennünk és mi lenne számunkra fontos, azaz milyen szükségletünk van, lemegyünk a szívünkbe.

Minden alkalommal érdemes végiggondolni, vajon honnan fogunk megszólalni? Hogyan tudunk lemenni, a szívünkre hallgatni és azt felhozni, ami ott lakik?

Dr. Piczkó Katalin
orvos, pszichiáter, tréner